Az Életrevaló Gyermekmisszióról

Tavaly nyáron hallottam róluk először. Tábort tartottak hátrányos helyzetű gyerekeknek a Szigetközben. Itt voltak a szomszédban, hívtak, hogy menjek; fizetni, mondták, azt nem nagyon tudnak, de van sok gyerek, akiknek mesére lenne szüksége.
Hát lehet erre nemet mondani?
Hozzá kell tenni, hogy éppen vendégem volt: Angela Davis mesemondó egyenesen Amerikából. Mivel otthon nem hagyhattam, együtt indultunk útnak a táborba. A további események szemléltetésére azt hiszem az a legjobb, ha beszúrok egy részletet ide a vonatkozó blogbejegyzésből:

"...
Remek volt a hangulat; szabad tűz felett mindenféle dolgok perzselődtek, remek zene szólt (Dutar Együttes), a gyerekek irtó jó fejnek bizonyultak, a várakozó fellépők szintúgy (a Védett Férfiak beálltak focizni).
Angela remekül érezte magát. Amint betette a lábát az országba (némi pozsonyi átszállással), megmondta, hogy ő most a magyar valóságért érkezett, turistavakításra semmi szükség. Tiszteletben tartottuk a kérését. Mi casa es tu casa, családi ebéd, hugi kergetése, gyümölcsszedés a kertben, és mindez fél óra alatt. A táborban meg leültünk egy üres padra, néztük a kavargó gyerekeket és a felügyelőket, akik fel-felbukkantak, mint fuldokló a Dunából. A zene tényleg nagyon jó volt. A moldvaitól az LGT-ig volt benne minden: világzene a javából, és az énekesnőbe csodás hang szorult. Angela zajos elismerését fejezte ki a magyar zene irányában. Én meg büszke voltam, hogy már az első estén mutattunk neki ilyet is.
Amikor a zenekar leszerelt, a semmiből egy újabb szervező bukkant elő, magához ragadván a mikrofont, és bejelentette, hogy én sajnos nem érkeztem meg. Viharos gyorsasággal rácáfoltam az állítására, aminek roppant mód megörült; Angelával azonmód el is foglaltuk a színpadot (a hátsó sávtól eltekintve, ahol a Védett Férfiak menet közben elkezdtek berendezkedni). A gyerekek szerteszét szaladtak a szélrózsa minden szegletébe; azoknak, akik a színpad körül legyeskedtek, felkonferáltam kedves amerikai vándor mesemondó barátnőmet, és hagytam, hogy Angela magához ragadja a kezdeményezést.
Pillanatok alatt tele volt a pajta.
Nem viccelek.
Mivel nem bíztunk a porontyok angoltudásában (ami utóbb hibás feltételezésnek bizonyult), úgy döntöttünk, tandem mesélést fogunk űzni, vagyis Angela mesél, én meg fordítok. Mély víz volt a javából - azelőtt sohasem csináltam még ilyet. El sem hinnétek, mennyit kivesz az emberből - főleg, mert a másik fél diktálja a tempót, és mielőtt észbe kapnál, jó eséllyel ott állsz a pörgő sztori közepén, lázasan nyektetve az agyad azon, vajon hogyan is hangzik magyarul az 'attitude'. Angela úgy mesél, mint egy közepes erősségű tornádó. Ennek ellenére az egyik legjobb mesélés volt, amiben valaha részt vettem!
Angela tudja, hogyan kell megmozgatni egy gyerekekből álló, zsizsegő közönséget. Alligátorokról mesélt (és a kölykök nagy lelkesedéssel biztosították róla, tudják mi az a 'gator, amire büszke voltam), és különböző embereket falatott fel velük - előbb az egyik kislányt, aztán egy fiút, aztán egy tanárt is, amit zajos helyeslés követett. A felnőttek és tinédzserek a hátsó sorban döbbent arccal ültek a helyükön - számítottak ők sok mindenre, matyóra, palócra, talán még székelyre is, de amerikaira, arra nem. A kicsik hamar túltették magukat a kezdeti döbbeneten, és az egész dolog a szívükbe lopta magát. Ahogy egyre bátrabbak lettek, elkezdték felismerni az egyes angol szavakat, és hangosan kiabálták be őket, mielőtt még fordítani lett volna időm; mesterségünk javára legyen írva, legtöbbször már a testbeszédből pontosan tudták, mi következik.
A nagy kezdeti zsongás után az én mesém következett; mivel mégiscsak a Szigetköz szívében voltunk, és mert a hátunk mögött hatalmas vihar készült kitörtni, természetesen megint a garabonciásoknál lyukadtunk ki. Már nem is csodálkoztam, hogy soha életükben nem hallottak még ilyesmiről...
Sikerült lecsitítanom őket egy kicsit, és elbűvölve hallgatták a történetet; de a nagy amerikai módi már így is rájuk ragadt, és egyszerre azt vettem észre, hogy másznak fel a színpadra, erősen zombifilmbe illő módon, és teljesen maguktól elkezdik előadni a történetet. Pantomimben. Engem személy szerint teljesen lenyűgözött a dolog :)
Mivel esélyünk sem volt elhagyni a terepet a sok lelkes pillantás kereszttüzében, az én mesém után ismét Angela következett; ezúttal egy török (?) mesével rukkolt elő, és a gyerekek ismét átvették a színpadot. Eddigre már teljesen feloldódtak, és vették a lapot minden kérdésre és felszólításra; azok, akik értettek valamennyit angolul, szinkronban fordítottak velem, és a bátrabbja angolul is kiabált vissza.
Mondja még valaki, hogy a mesemondás nem hasznos a nyelvoktatásban.
Amikor vége lett, átadtuk a terepet a Védett Férfiaknak, de nem jutottunk messzire; a színpad tövében egy egyész rajnyi lelkes poronty állta utunkat, és minden irányból záporoztak ránk a kérdések. Angolul, magyarul, hozzám, Angelához, oda-vissza, keresztül-kasul; megtettem minden tőlem telhetőt, hogy egyszerre beszéljek két nyelven négy irányba; nem is sikerült annyira rosszul. A gyerekek tényleg tündériek voltak; tudni akartak mindent, kik vagyunk, honnan jöttünk, hány évesek vagyunk, mi a kedvenc mesénk, és ki készítette Angela ruháját. Természetesen kaptunk tőlük rengeteg dicséretet is; sokan közülük teljesn angol szókincsüket összeszedve maguk beszélgettek el Angelával, aki mosolyogva válaszolt, és egy rakat büszke gyereket ajándékozott meg némi jól megérdemelt nyelvi sikerélménnyel :)"

Ezek után nem csoda, hogy amikor továbbították nekem a Főállású Angyal pályázatot, az elsők között jutottak eszembe! Mert rengeteg gyerekkel dolgoznak, és mert olyan jó élmény volt az a táboros este. És mert nagyon lelkes, lendületes, kedves csapatról van szó, akik egyből támogatták is az ötletet.

Mit kívánhat még egy meseangyal?